Csaknem másfél év telt el azóta, hogy kezdetét vette a kutatás, melynek célja a Marfan-szindróma szív- és érrendszeri szövődményeinek, illetve azok molekuláris hátterének a jobb megismerése. A hétvégi mintavételek fáradalmaiért kárpótlásul a kutatás, melynek során a molekuláris biológiai vizsgálatok mellett számos egyéb paramétert is elemeztünk, olyan eredményeket hozott, amelyek a jövőben az ideális műtéti stratégia megválasztását segítve tovább javíthatják a Marfan-szindrómások életminőségét.

A probléma

A Marfan-szindrómások életére és egészségére a legnagyobb veszélyt a főütőér, más néven az aorta különböző megbetegedései jelentik. Ezek közül is a legrettegettebb szövődmény az aorta szakadása, más néven disszekciója (a jobb oldali ábrán az aorta disszekció jellegzetes CT képe látható). Ilyenkor a vér az érfal legbelső rétegének repedésen keresztül az aortafalat alkotó szöveti lemezek közé tör, nyomásával - nem ritkán hosszú szakaszon - szétszakítva azokat. Az aorta így kialakuló második ürege nem vesz részt a normális keringésben, sőt elszoríthatja a létfontosságú szerveket ellátó erek eredését. Ennek megfelelően károsodhat az agy, a szív, a vesék és a hasi szervek keringése, ami életveszélyes állapotot jelent. A "rosszindulatú" Marfan-szindrómára jellemző disszekció és annak tragikus következményei csak akkor előzhetők meg, ha a főütőér disszekcióra hajlamos szakaszát egy szívsebészeti beavatkozás során műérre cserélik.

Szerencsére a Marfan-szindróma az esetek egy jelentős hányadában ennél sokkal enyhébb aorta érintettséggel jár. Ezekben a "jóindulatú" esetekben a főütőér lassan, fokozatosan tágul, és akár igen jelentős átmérőt is elérhet anélkül, hogy a disszekció kialakulna.

A kérdés tehát az, hogy egy Marfan-szindrómás egyén esetében a fenti két lehetőség közül melyik változattal állunk szemben, mennyire sürgős a műtét? Napjainkban a szívsebészek és a kardiológusok ennek eldöntésére az érvényben lévő ajánlások szerint az aorta átmérőjét, a tágulás ütemét vizsgálják, illetve azt is figyelembe veszik, hogy előfordult-e már a családban disszekció.

Sajnos szomorú esetek világítottak rá, hogy igen kisfokú aortatágulat mellett is létrejöhet a főverőér disszekciója, így a fenti módszer csak akkor hatékony, ha a műtétet már igen kisfokú tágulat, a normálishoz még közeli aortaátmérő mellett is elvégezik. Mivel a Marfan-szindrómában érintettek esetén az aorta a születéstől kezdve fokozatosan tágul (a normális növekedésen felül is), ez azt jelenti, hogy szinte minden Marfan-szindrómást igen fiatalon, tizen-, huszonéves korában meg kellene operálni. Minthogy gyakorlatilag panaszmentes fiatal páciensekről és egy nem elhanyagolható kockázattal járó szívműtétről van szó, ez egyáltalán nem tűnik megnyugtató megoldásnak, főleg ha figyelembe vesszük, hogy elképzelhető, hogy az adott páciens esetében műtét nélkül sem alakulna ki disszekció.

Eredményeink

Jelen kutatásunkban számos klinikai adat elemzése mellett a molekuláris biológiát és a genetikát hívtuk segítségül a Marfan-szindróma jó- és rosszindulatú formáinak elkülönítéséhez. A mintavételeken megjelent 79 pácienstől származó mintákat először az előírások szerint feldolgoztuk, majd -20C-ra hűtöttük, melynek előnye, hogy a mintákat a későbbiekben, akár évtizedek múlva is elemezhetjük különböző kutatások során. A lefagyasztott minták egy kis töredékét felhasználva elvégeztük a jelenlegi projekthez szükséges vizsgálatokat.

A kutatás során összesen négy olyan paramétert találtunk, melyek felhasználhatók a Marfan-szindróma jobb- és rosszabb indulatú formáinak elkülönítésére, s így a műtét optimális időpontjának megállapítására. A klinikai adatokat kiértékelve úgy tűnik, hogy az emelkedett karfesztávolság-testmagasság arány és bizonyos bőrelváltozások, az úgynevezett striák gyakrabban fordulnak elő azoknál, akik a tünetegyüttes súlyosabb formájában szenvednek. Emellett kutatásunk talán legfontosabb eredménye, hogy a TGF-béta (melynek szerkezetét a fenti kép illusztrálja) szintje sokkal nagyobb mértékű emelkedést mutat a rosszabb indulatú formában, illetve hogy az MMP-3 gén expressziója (A génexpressziós vizsgálat jelentősége, avagy a félresikerült almáspite következményei) is fokozottabb ebben a csoportban.

Ezek alapján úgy tűnik, hogy a jóindulatú-rosszindulatú elkülönítés nemcsak az aorta eltéréseiben, hanem más szervek esetében is tetten érhető. Ezek a megfigyelések lehetőséget adnak arra, hogy korán elkülöníthető legyen a két csoport egymástól, és hogy a műtétet csak akkor végezzék el a szívsebészek, amikor az ténylegesen szükséges.

Fontos megjegyezni azonban, hogy a kapott eredmények egyelőre még nem kamatoztathatók a gyakorlatban, hiszen az elméletünknek még számos próbát kell kiállnia mielőtt azt a klinikumban alkalmazhatnánk. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a kapott eredmények statisztikai összefüggéseken alapulnak. Tehát, ha valaki striákat talál magán, vagy igen hosszúak a karjai, az egyáltalán nem egyenértékű azzal, hogy a rosszindulatú formában szenved. Jelenleg még nem egyértelmű, hogy az említett négy kritérium közül hánynak kell teljesülnie ahhoz, hogy a magas kockázatú disszekciót valószínűsítsünk. Ezt és számos más kérdést a továbbiakban igyekszünk tisztázni remélve, hogy munkánk eredményeként javulhat a tünetegyüttesben szenvedők életminősége.

A cikkben szereplő eredmények nemzetközi, szakmai folyóiratban történő megjelentetése folyamatban van.


Írta: Ágg Bence, medikus és Dr. Szabolcs Zoltán, kutatásvezető
2013.03.04.